Szomorú...

Sokan, nagyon sokan mennek el örökre... Köztük, nagyjaink. Döbbenetes látni, megélni, hogy akik vidámabbá, szebbé, teljesebbé, okosabbá tették az életünk... nos, ők is csak halandó emberek. Bár, már önmegában ez is baj. A halandó. Tudjuk, természetes. Tudjuk, az élet rendje. És, mégis... sosem fogjuk igazából negszokni, elfogadni. Én is írtam pár szomorú emlékezést. Emlékezést olyanokról, akik az élet különböző területein, nagyot alkottak, s már nincsenek köztünk.
Popper Péter még hetven éves sem volt... Mikola Klára februárban hunyta le örökre a szemét. Még csak a negyvenhetedik életévében járt.... Kossuth- és Jászai Mari-díjas művészünk, Körmendi János 81. éves volt, mikor, 2008-ban, itthagyott minket. Ma is hiányzik. Szintén a 2008-as év vesztesége volt Zoltán Béla, a Benkó Dixieland Band együttes trombitásának halála. Ugyanabban az évben, 2008 movemberének végén halt meg Flipper Öcsi. Ő még csak 46 éves volt! A szomorú esemény kapcsán, -pl., a Képes Újság megemlékezéséhez-, kollégájával és barátjával,a legifjabb Járóka Sándorral (Djaroka) készítettem interjút. Aki, nem sokkal zenérsztársa előtt, édesapját, a híres prímást vesztette el. Mégis, az apa számára, ez talán megváltásnak tekinthető, hisz évek óta kómában feküdt. Egyáltalában nem volt idős. De az, hogy tavaly, a 38 éves fia is követi... az tényleg döbbenetes.
Daróczi Dávid is fiatalon, tragikus körülmények közt, hirtelen hagyott itt minket.
Nagyon hiányzik Kishonti Ildikó, fiatalon távozott Albert Györgyi...
Ha a korábbi éveket nézzük: Dargay Attila, Gerald Durrell, Simándi József, Shütz Ila, Cserháti Zsuzsa, Tolnay Klári... s ahogy megyünk visszafelé az időben, gyarapszik a sor. Nem gyarapítom... emlékszem.
Mert, csak egyet tehetünk: őrizzük emléküket, örökségüket.

Történt egy, s más...

...amióta utoljára írtam. Mást ne mondjak, az egész országot lázban tartó, s a pártoskodás révén jó előre sokakat egymásnak ugrasztó szavazás is lezajlott. Beköszöntött a tavasz, bár más, mint lenni szokott. Hűvös. Olyan... angolos...most is esik... Nem baj, amit akartam, éppen elültettem, még, a délutáni derült időben.
De, nem erről akartam mesélni. Elvégre, arra ott a másik blogom...
Volt viszont részem néhány érdekes dologban, mondhatnám, inkább, kedves élményben.
Ismét megtapasztaltam, hogy milyen az igazi anyai szeretet.
Húsvétkor, gyanútlanul, sikerült olyasmit tennünk, amitől az érzékenyebb lelkek, s s tán gyomrok, kissé felbolydulnak... de, nem kell aggódni... kalandnak jó volt.
Spórolós tippeket adtam, és kaptam, sőt, még a régi falvédőkről is eszmét cseréltünk.
Egy kedves történet, Bajkó Kati Gomba kalandja a eszembe juttatta saját hasonló élményemet, ami jó régen esett meg, de máig emlékezetes, nevezetesen, az én gomba pánikomat
Az egészben, egyébként az a legszebb, hogy Katinak meg az én, imént már említetet húsvéti kalandomról ugrott be ez a gombás dolog...
:o)
No, egyelőre ennyit. Akit érdekelnek a sztorik, a címekre kattintva úgyis épp elég olvasnivalót talál, még akkor is, ha én most, nem voltam valami bőbeszédű.

MACSKALANDOK...

Mint tudjuk, a családban mindig a macska az úr...


No, szóval, hát, ugye, ő nem az én nevelésem, öntudatos, okos, határozott (nem mintha az én nevelésem nem bírna e jellemzőkkel, példa rá Szasa és Negró). Viszont nem annyira "anyás" és "babás". Némiképp hobó. Valószínűleg megszokta, hogy magának kell magáról gonoskodnia, s hogy ő önmaga ura.
Na, azért, arra persze volt esze, hogy ezen változtasson, nyilván azért sétált be a házba.Kitűnő érzékkel. Persze, hogy szeretettel fogadtuk! Röpke négy hónap alatt nem csak az épületet, a szobákat, de az ágyakat is bevette,a szívünkről már nem is beszélve. Az a legkevesebb, hogy a nem épp bőséges anyagiakból közel húszezer volt az egészségügyi generálja: (ivartalanítás, mikrochip, kombinált fertőző betegségek és veszettség ellen való oltás, bolhairtók) sokkal kínosabb, hogy "gazdija cicája". Vagyis, sok tekintetben, oylan mint én: roppant zombi, ha álmából felverik. Ha meg egyszer zombi, akkor morcos is. A kevésbé kínos, ha szeretnél bejutni valahogyan a saját ágyadba, de sehogyan sem tudsz, mert a közepén terpeszkedik egy önnön méretének kb háromszorosára, kéjesen elnyújtódzó, igen csinos macsek. Az ember egy darabig mérlegeli, hogyan alakulhatna át gilisztává, bearaszolandó, avagy gumiemberként, milyen bicska poziciókban tölthetné a reggeleig hátralévő órákat éjszakai nyughelyének (??) negyednyi töredékén . Aztán, óvatosan, takaróstól megemeli, áthelyezi, simizi... olykor, szerencsés esetben a kis huligán közben fel sem ébred.
A kínosabb ennél, hogy szeret. Igen, szeret. Naná. Még szép. Hála Istennek. Ki kedvelné az egyoldalú kapcsolatokat, nem igaz? Csak, hát, ennek vannak bizonyos megnyilvánulásai. Nevezetesen, hogy a közeledben szeretne lenni. Konkrétabban, az öledben. Az íróasztal sarkáról egy szempillantás alatt odafurakszik, s a majdnem törökülésből félig levegőben lógó, vagy épp az asztalnak támasztott lábon elnyújtódzik. Gazdi persze, attól fogva, deréktól lefelé, moccanni sem mer. Szoborrá dermed. Viszasírja a fél órával előbbi pillanatokat, amikor is a cica az asztal sarkáról csak az írásba kibicelt bele, hatalmas sorközöket, vagy megfejthetetlen szavakat gyártva. Aztán, nincs mese, mozdulni kell, a láb már gémberedett. Lasan érzéketlen, hajlik lefelé, vele csúszik a percről percre mind súlyosabbnak tűnő, s valóságban csak kicsit lasabban, napról napra súlyosbodó cica. Fel kell ébreszteni, emelni, áthelyezni.. Na, ez az... ébresztés... Tiltakozás, morgás, fújás, mi több csúnya pofozkodós jelenet következik... Remélem, senki sem feltételezi rólam, hogy egy újjal is bántalmaznék egy cicát. Csak, úgy a miheztartás, és a pofonok elhelyezését ileltőleg, pontosításnként. Jól van na, szóval, a frászokat én kapom, tőle. Úgy kell nekem. Minek ébresztettem fel, nem igaz? Tök jogos.

A történet folytatódik... a hosszabb , teljes változat ITT olvasható

BOLDOG ÚJ ÉVET !!!